Amikor évtizedekkel ezelőtt először hallottam az egyetemes törvényekről, el voltam ragadtatva.
Végre tudom a titkot, megvannak a támpontok, amik mentén érdemes élni, hogy mindig egyensúly és harmónia vehessen körül. Ezeket a törvényeket ma is irányadónak tartom, ám annak idején a felismeréstől különlegesnek éreztem magam, amibe beleragadtam, a „tudásban” pedig elvesztem.
Ma igyekszem ezeket a törvényeket a maguk természetes módján értelmezni és lassan lépegetve tudatossá válni bennük.
A legáthatóbb számomra a szeretet törvénye, ami azt mondja nekünk, hogy a szeretet elsősorban az adást, az adni tudást jelenti.
Nem anyagi, hanem emberi értelemben.
Adni azt, amit magunkból adni képesek vagyunk a másik embernek; a figyelmünket, az időnket, a türelmünket, a bánatunkat, a jókedvünket.
Miközben olvasgattam a szeretetről egyre többet találkoztam az aktív, cselekvő, tevékeny kifejezésekkel.
Hogy a szeretet nem egy passzív érzelem, hanem nagyon is aktív és tevékeny. A szeretetben helytállunk, ami azt jelenti; cselekvően törődünk annak az életével akit vagy amit szeretünk.
Teszünk és fáradozunk érte. Felelősséget érzünk iránta, azaz figyelünk testi, lelki igényeire, ha kifejezi azt, ha nem. Tiszteletben tartjuk őt. Időt, figyelmet, teret adunk neki, ha arra van szüksége, mert azt szeretnénk, hogy a maga kedvére, a maga ritmusában fejlődhessen és élhesse meg magát.
Nem azért törődünk vele, hogy minket szolgáljon. Egyetlen ember sem lehet eszköze a másik ember céljainak.
Engedem, hogy az olvasottak hassanak rám és elgondolkodom.
Én hogyan szeretek? Mennyire vagyok tudatos rá?
Ebben a mélázásban eszembe jutott egy régi szokásunk, ami elég kellemes emlék az elemezgetéshez és a válaszok kereséséhez.
Jó lehetőség korábbi ösztönös viselkedésemet megfigyelni mai ismereteimmel, és a benne lévő értékeket tudatosítani.
Amikor a gyermekeim óvodások, kisiskolások voltak, időnként rendeztünk trutyizásokat – ők nevezték el így. Akkor csináltuk, amikor a kamrában selejteztem, takarítottam. Abból állt, hogy mindent aminek lejárt a szavatossága, vagy már nagyon-nagyon kevés volt belőle, nem dobtam ki, hanem kitettem az asztal közepére és abból kedvükre kreálhattak valamilyen „ételt”.
Kaptak egy-egy tálat és indulhatott a trutyizás. Mindent összekeverhettek mindennel, ahogy jól esett. Mivel ezek elsősorban száraz összetevők voltak, fűszerek, pelyhek, darák, morzsák, tészták, porok, egyebek – ezért mértékkel került az asztalra valami olyasmi is ami ezeket összetapasztja, hogy igazán trutyizás lehessen a dologból.
Az is előfordult, hogy valami olyat kértek, amit nem készültem kidobni, de nagyon szerették volna. Mert „hű, de nagyon, de nagyon fontos hozzávaló” a tökéletes „étel” elkészítéséhez és csakis attól lesz igazán finom. Hát ezt is megkapták a móka kedvéért, hogy tényleg olyan lehessen az alkotás, amilyet ők szerettek volna, amilyet ők elképzeltek.
Nagyon szerettem nézni ahogy játszottak, csak úgy vitte őket a kreativitás. Nagy kár lett volna szabályokkal, fegyelmezéssel megszakítani a folyamatot.
De ösztönösen meg voltak bennem a határok, keretek és arra figyeltem, hogy ezeken belül maradjanak, hogy tényleg elmélyülhessenek abban amit csinálnak.
Ezeken a spontán trutyizásokon egyáltalán nem számított, hogy utána megint takarítani kell, esetleg még ruhát is mosni, sosem a „rendem” volt fontos, hanem ők.
Szabadon tevékenykedhettek, kiélhették magukat Ezért nem akartak másnap és harmadnap is újra meg újra ilyet játszani.
Utólag ránézve erre a szokásunkra a valódi szeretet szemével, jött pár kérdés és válasz.
Hogyan jönnek a szabályok, korlátok egy ilyen szabad játékhoz? Miért szükséges először ezeket tisztázni magunkban?
Azért érdemes ezekre időt szánni és elgondolkodni, mert felnőtt kapcsolataink, helyzeteink is hasonlóan működnek.
Ahhoz, hogy szabadon tudjuk adni magunkat a gyerekeknek és ők is szabadon élhessék kreativitásukat, kedvükre kibontakozhassanak — amint azt a szeretetről olvastam — szükségesek a keretek.
Ismernünk kell és ha lehet tudatosítani saját tartományunkat amin belül szabadok és kiegyensúlyozottak tudunk maradni.
Itt például a szabályaim valami olyasmik voltak, hogy nem kenegetjük szét amit készítünk, nem megyünk el vele az asztaltól és végképp nem dobálózunk vele. Ezeket nem kell feltétlenül kimondani, rögzíteni, hanem természetes módon megtarthatók – jelenléttel és figyelemmel.
Ebben tud segíteni az önismeret.
Jelen lenni és figyelni leginkább kiegyensúlyozott állapotban tudunk. Ezen állapot eléréséhez van szükség a saját szabályaink, korlátaink ismeretére.
Ezt fontosnak gondolom a szeretet áramoltatásához, másképp könnyen valamely szélsőségben találhatjuk magunkat: szoronghatunk azon, mit nem szeretnénk, hogy megtegyenek a gyerekek a játék alatt, mert menet közben jövünk rá, hogy túl sok a szabályunk, vagy pont arra, hogy nincsenek szabályaink, akkor meg mondjuk a határtalanság okozta károkon bosszankodhatunk.
Gyerekeink pedig mindig a belső, valós állapotunkra reagálnak, hiába próbálunk mást mutatni. Ezért a fenti kilengéseinkből minden lesz, csak szeretet nem.
Segítséget kaphatunk, visszagondolva saját gyermekkorunkra. Felidézhetjük, milyen elismeréseket, milyen figyelmet kaptunk és hol voltak a határok.
Ha ezekben bármilyen szélsőség volt jellemző, ösztönösen mi is vagy azt jelenítjük meg, vagy épp az ellenkezőjét.
Tudatosság nélkül tehát vagy belemegyünk gyerekkori mintáinkba, mi is úgy reagálunk, mint a szüleink, vagy kompenzáljuk azokat pontosan az ellenkezőjével.
Ha ezzel a tudatos visszatekintéssel sikerül megtalálni a középutat, a saját közepünket, az megadja azt a belső szabadságot, amiből mi döntünk viselkedésünkről és nem a gyerekkorunk fog rángatni minket.
Középről már lehet játszani. Ha a gyerekünk túlzásba esik, mert valami nagyot akar alkotni, túlzottan belelendül, akkor elég egy pillantás, egy elismerő meleg mosoly amivel egyensúlyozzuk túlhevült érzelmeit, ha pedig bizonytalan, túl bátortalan vagy elégedetlen, akkor mi lehetünk kissé lelkesebbek. Mindkét esetben ugyanúgy figyelmünket, elismerésünket fejezzük ki csak más amplitúdóval. Kiegyenlítve az ő hangulatukat. Ha mi nem esünk túlzásba, akkor a gyerekeink sem fognak. Így a határokat sem lépik át. Ezért olyan fontos a kiegyensúlyozott jelenlétünk, amihez elengedhetetlen saját határaink, kereteink, szabályaink nagyon pontos ismerete.
Ez fogja eredményezni azt a belső békét és belső szabadságot, amely állapotból gyerekeink fejlődését, kiteljesedését szem előtt tartva, cselekvően, magunkból adakozóan tudjuk szeretni őket.
Önismerettel tehát megtanulhatjuk a helyzeteket keretezni, amelyből egy természetes fegyelem adódik, ami békét hoz a játékba, tevékenységbe. Így a gyerekeink szabadon elmélyülhetnek.
Ez az elmélyülés az elme megnyugvása és szárnyalása. A végtelen belső térben szabadon megélhetik önmagukat.
Ha egyszer is éltünk már át ilyesmit, akkor vágyunk rá és igyekszünk lehetőséget teremteni gyerekeinknek, hogy ők is minél többször beleengedhessék magukat ebbe az állapotba.
Szabadon szárnyalhassanak belül, önmagukban, ami a legjobb kifejeződése őszinte szeretetünknek.
Ez a szeretet, ahogyan bennük növekszik, óhatatlanul viszonzásra készteti őket és megindul az áramlás.
Mert a szeretet olyan erő, amely szeretetet teremt.
