Önismereti úton nem igazán tudjuk elkerülni, hogy a tükröződés jelenségével és annak folyamataival ne találkozzunk.
Szívesen olvasgatok a témáról. Segít fókuszban tartani figyelmemet, ha időről időre tudatosítom a tükröződés jelentőségét.
Két irányból tájékozódom e téren; egyrészt tudományos megközelítésből a tükörneuronokról, másrészt a természeti, vagy univerzális törvények irányából a rezonancia törvényéről – mindkét megközelítés ugyanarra a folyamatra mutat rá.
A tudomány felől a tükörneuronok adnak magyarázatot a tükröződésre. Rengeteg adat, kísérlet, tapasztalat van róluk – számos forrás található a témában.
Funkciójukat tekintve elég változatos a szerepük, sok-sok bennünk, köztünk zajló folyamatért, jelenségért felelnek; mint az empátia, intuíció, érzelmi összhang, vagy diszharmónia.
Nem könnyű kiragadni és megfogni csak az önismerettel kapcsolatos lényegüket.
Tükörneuronok, mindenütt találhatók az agyunkban, ahol cselekvéssorokat és hozzájuk tartozó érzéseket tárolunk. Úgy működnek, hogy mindent amivel találkoznak, a kisgyerekekhez hasonlóan „utánoznak”.
Spontán késztetésük van a dolgok tükrözésére függetlenül attól, hogy azt tudatosan vagy tudattalanul észlelték. Azt és akkor is tükrözik, ha egy ingert olyan rövid ideig érzékeltek, hogy tudatosan mi még fel sem fogtuk – a tudatalattink viszont feldolgozta.
Hétköznapi nyelven, a tükörneuronok reakciója ösztönös is lehet.
Például, amikor valaki ásítani kezd, nagy valószínűséggel mi is ásítozni fogunk pillanatokon belül, vagy amikor egy kisgyereket etet a mamája, kinyitja a száját a mozdulat közben, jól ráérezve arra, hogy a gyerek is ezt fogja tenni.
Még gyakoribb helyzet például, amikor valaki ránk mosolyog, visszamosolygunk. Sokszor egy-egy mosolyt olyan rövid ideig észlelünk, hogy még mielőtt tudatosulna bennünk, már vissza is mosolyogtunk.
Vagy, ha mondjuk kalapáccsal ráütök az ujjamra, aki ezt látja elfintorodik, tükrözi az én érzelmi állapotomat – legalapvetőbb szinten így kommunikálunk.
Amikor egy másik ember bekerül az érzékelési terünkbe, függetlenül attól, hogy szeretnénk vagy sem, kölcsönösen jeleket küldünk egymásnak viselkedésünk különböző megnyilvánulásaival: szemkontaktus, hang, arckifejezések, testmozdulatok és akár konkrét cselekvések. Ezek sok-sok tükörreakciót hívnak elő bennünk spontán és azonnal.
Ez azért izgalmas, mert amit érzékelünk másnál, annak a mintának szükségszerűen bennünk is ott kell lenni, ismernünk kell valahonnan, már tapasztalhattuk, átélhettük, vagy megfigyelhettük korábban – másképp a tükörneuronjaink nem ismernék fel és nem tudnák tükrözni.
Például, amikor valaki elmesél egy számára örömteli vagy épp bosszantó eseményt, önkéntelenül átvesszük hangulatát, arckifejezését, mert automatikusan felismerjük ezeket az állapotokat, hiszen jó eséllyel mi magunk is éltünk már meg ilyen helyzeteket, érzéseket.
Vagy, ha valakiből undort vált ki valami, mi is hajlamosak vagyunk undorral tekinteni ugyanarra a dologra.
De nem csak érzelmekről lehet szó ezeknél felismeréseknél, hanem tevékenységek, folyamatok, gesztusok, arcjátékok, belső érzetek is felidézhetik a bennünk lévő ugyanilyen tartalmakat.
Érzelmileg tehát együtt rezgünk a másikkal, közös tartalmaink kapcsolódásával.
Nagyon elgondolkodtatott és új összefüggéseket hozott az a megállapítás, hogy amikor egy új, számukra addig ismeretlen érzelem, cselekvés jelenik meg, akkor azok rendkívül erőteljesen bevésődnek a tükörneuronok által.
Tehát különösen erős elképzelés marad meg bennünk egy olyan cselekvésről, amivel először találkozunk, vagy tanúi vagyunk, vagy átéljük. Ez lehet szeretetteli de akár félelmetes dolog is.
Azért hatott rám olyan intenzíven, mert ezzel ismét megérkezünk a gyermekkorhoz, hiszen a legtöbb viselkedésmintával, érzelemmel, cselekvéssel, reakcióval gyermekkorunkban találkozunk először – amik a fent leírtak szerint igen erőteljesen bevésődnek.
Ez talán azt jelentheti (számomra mindenképpen), hogy későbbi életünkben ezeket rendkívüli spontaneitással ismerjük fel és tükrözzük vissza egymásnak – leginkább tudattalanul, ösztönösen.
A tudattalan, ösztönös reakció pedig visszacsatol az árnyékmunkához, miszerint 95%-ban nem vagyunk önmagunkra tudatosak.
Úgy viselkedünk, ahogy azt hoztuk gyerekkorunkból, ennek árnyékát pedig a másik ember viselkedésében láthatjuk meg.
Ha ezekre kezdünk tudatosak lenni, akkor szépen, lassan haladhatunk befelé, önmagunk megismerése felé. Mert amit mi visszatükrözünk, amit belőlünk kiváltanak mások, azok mi magunk is vagyunk.
Ha pedig ezekben az interakciókban bármi zavar, vagy fájdalmat okoz bennünk, akkor a forrásukat magunkban érdemes megkeresni.
A tudomány tehát a tükörneuronokkal magyarázatot nyújt arra, hogy amit másoknál látunk, az bennünk is megtalálható — ezek mentén pedig egymást tükrözzük.
Jó hétköznapi, fizikai példa a saját tükrünk. Ha valamit igazítani szeretnénk magunkon, azt nem a tükörben a tükörképünkkel tesszük, nem ott fésüljük magunkat, nem ott kezdünk matatni az arcunkon, ha valamit korrigálni szeretnénk, és főleg nem a tükröt okoljuk, ha nem tetszik az, amit látunk benne.
Talán ezen keresztül foghatjuk meg, hogyan vannak hatással a tükörneuronok önismeretünkre –
a megoldás tehát nem ott van (a másiknál), hanem itt.
