Bennünk és körülöttünk
Sokfélék vagyunk mi emberek, ahogy a növény és állatvilág is.
Mégis hasonlóak – élőlények e földön.
A földön, ahol talán mindennek pontos helye van; mind abban a környezetben élünk, ahol legteljesebb változatunkban mutatkozhatunk meg.
Aki ilyen gazdaggá és színessé teremtette földünket, aki ilyen csodát alkotott; egyedi és mégis közös élőhelyet a sokféleségnek – gondoljuk, hogy nem teremtette meg mindennek a fejlődéséhez, kibontakozásához a legkedvezőbb feltételeket és nem teremtette meg minden baj, minden nehézség ellenszerét is egyúttal?
Ha újra megtanulnánk figyelni, ezek mind láthatóvá válnának.
Érzékszerveinket megnyitva, belülről tekintve a körülöttünk zajló eseményekre, előhívhatjuk ezt a tudásunkat. Amit keresünk, amire szükségünk van – eszköz, képesség, lehetőség és válasz – megtalálható bennünk és körülöttünk. Legyünk nyitottak, hogy befoghassuk az üzeneteket, amik ott vannak az utcán, a feliratokban, elkapott beszélgetés foszlányokban, olvasmányainkban, háziállatainkban, járműveinkben.
Arra várnak, hogy felszabadítsuk elménket a túl sok gondolattól, ismerettől, címkétől és engedjük érzékszerveinket is tapasztalni, hogy segíthessék utunkat.
Krízisek, fordulópontok, váratlan, akár nehéz helyzetek, nagy életesemények és kihívások – lehetnek akár örömteljesek vagy épp szomorúak – ezekre nem lehet csak fizikai szinten felkészülni – bármely esemény, bármikor hozhat nem várt forgatókönyvet.
De érzelmi szempontból is könnyen meglephetnek minket. Legtöbbször nem számolunk, nem tudunk számolni velük. Azzal, hogy milyen rejtett érzelmek buggyannak majd fel belőlünk egy-egy történés hatására. Amik aztán teljesen át is színezhetik előre elgondolt terveinket, hisz legfontosabb elhatározásainkat, választásainkat aktuális érzelmi állapotunkból hozzuk.
Nem elegendő tehát csak a fizikai felkészülés, szükség van érzelmi edzettségre is.
Megfigyelni érzelmeink alakulását a mindennapokban, hogy megismerjük a különféle helyzetekre adott válaszainkat. Úgy megláthatjuk, mire reagálunk kedvezőtlenül, ami inkább destruktív, mint előremutató, ami inkább megbillent, mint egyensúlyban tart. Ezekkel a megfigyelésekkel reakcióink, illetve azok intenzitásának korrigálásával erősíthetjük érzelmi ellenálló képességünket, amire nagy szükség lehet próbatételeinknél.
Mert, ha érzelmileg szétesünk; stressz, pánik hatására tudatunk beszűkül, fizikailag leblokkolhatunk – beszerzett eszközeinket nem tudjuk konstruktívan használni. Érzelmi stabilitással viszont látóterünk, kreativitásunk széles és szabad marad – amikkel könnyebben feltalálhatjuk magunkat, ötletgazdagabbak lehetünk nehéz helyzetekben is, így azok kedvezőbben alakulhatnak.
Lehet, kényelmesebb a problémákra kívül keresni a megoldásokat. Könnyebbnek tűnhet megvásárolni vagy megtanulni bármit, mint megállni és megkérdezni magunktól, hogy mit jelez ez vagy az a dolog nekem, mire akarja felhívni a figyelmem, mi nem jó a lelkemben?
A könnyebb utat választva viszont a kényelem ördögére cseréljük lelkünket.
Művészek, írók, költők, de nagyszüleink is tele voltak hasonló problémákkal, nehézségekkel, vágyakkal, mint mi – ők is találkoztak a lét nagy kérdéseivel. Bölcsességre, életismeretre tettek szert, a mai nyitott világ nélkül is. Nem voltak alternatív lehetőségeik, módszereik önmaguk és gondjaik megfejtésére, mégis mennyi mindent tudunk és tanulunk tőlük. Egyszerűbb mindennapjaik hamar érzelmeik, lelkük és környezetük felé fordították figyelmüket, így sokunkkal ellentétben mélyebb utakon jártak életük megismerésében.
Kevesen értjük és tudjuk egészséges módon, mennyiségben használni az önismereti módszereket – azok jelentősége túl hangsúlyossá vált. Alábecsülve saját eredendő képességeinket, csodáinkat, melyek mindenkiben szikraként várnak, hogy kipattanhassanak.
Semmi másra nincs szükség hozzá, csak csendre.
Bölcseket, írókat, költőket, művészeket a csendjük tett láthatóvá.
„Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság: s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.” (Ottlik Géza)
Csendünkhöz közeledve, személyiségünket fejlesztve, találhatunk nagyobb urat is, mint az ego.
Azt a valamit, ami egyetemes, ami felé érdemes haladni.
Az ego nagyrészt fizikai részünket uralja; folyton akar és folyton küzd, csupa ellenállást szülve – az ellenállás pedig a megoldás és a fejlődés zsákutcája.
Nekünk lépcsőre van szükségünk, hogy azon haladva, magasabbról láthassuk és oldhassuk meg dolgainkat.
A fölfelé és magunkba vezető ösvényen az egonak csak a szükségszerű funkcióját kell betöltenie, a legnagyobb szerep nem az övé. Hanem lelkünké.
Túllátni a felszínen, rájönni, hogy a „lélek” mindennek a gyökere és azzal törődni – ez a legfontosabb az utunkon.
Kép: Pinterest
