Életem során kevés időt tölthettem édesapámmal, annál nagyobb helyet kapott képzeletemben, vágyaimban, gondolataimban. Az ő alakja szorosan kapcsolódik bennem az építészettel, a tervrajzokkal. Gyakran az életet, a személyiségfejlődést is a házépítéshez hasonlítom.
Vagyunk, akik úgy véljük; nem tiszta, üres, fehér lappal születünk, hanem a lapon már kirajzolódik valamiféle életterv. Ami messzebbről jön. A ház sem a téglával kezdődik, még csak nem is a tervvel… a terv is több, mint egy terv.
Vágyaink és félelemeink alakítják. „Megvágyjuk és megféljük házunkat”.
Olyat szeretnénk, ami intim teret, örömöt és biztonságot is nyújt, hogy valóban otthon lehessünk benne, akár az anyaméhben.
Mire elkészül házunk terve, mi már telis-tele szőttük a bennünk élő hiedelmekkel.
Majd ahogy lassan belakjuk szobáinkat, megmutatkoznak tartalmaink és láthatjuk, hogyan funkcionálnak a hétköznapokban. Mit kell kijavítani, átalakítani vagy lecserélni.
Akár személyiségünk, amely életünket terelgeti. Folyamatosan törődni kell vele, gondozni, tisztítani, javítani, korrigálni. Egy házban mindig van mit tenni-venni, csakúgy, mint személyiségünkben. Míg házunk esetében ezt világosan látjuk, önmagunkban alaposan elmaradunk ezekkel a munkákkal – így vágyaink, félelmeink sodornak minket tudattalanul.
Talán a legtöbben érzünk is valamiféle különbséget valódi belső életünk és aközött az élet között amit a világban élünk. Elrejtjük lelkünket, nem éltetjük, mert egyben akarjuk tartani a dolgokat, a hétköznapokat.
Házunk terve tehát messzebbről ered: vágyainkból, félelmeinkből – a lelkünk legmélyéről.
Talán életünk terve is innen indult. És valóban egy tervrajzzal születünk. Ha ez lehetséges, akkor önismeretünk szavai is ebből a tartományból juthatnak felszínre. Az ide vezető útra pedig rátalálhatunk, majd megnyithatjuk.
Tudatunkban létezik egy végtelen tér, ahová értelmünk nem tud belépni. Gondolatainkkal nem tudjuk elérni, ide csak azok nélkül érkezhetünk meg. A csendből nyílik, melyen át beengedhetjük lelkünket, hogy szólhasson hozzánk. Vágyaink, félelmeink forrása végre megnyilvánulhat.
Hallani, látni, tisztában lenni velük, azt jelenti: tisztában lenni feladatainkkal, nehézségeinkkel, akadályainkkal – hogy életünk többé ne a problémák, hanem a megoldások helyszíne lehessen.
A csend, a csendre való képesség önismeretünk elengedhetetlen része. Míg a gondolkodás irányít és korlátoz, a csend beenged és megenged. Kezdetben csak egy apró rés nyílik általa lelkünkhöz, próbál betörni két szó közt, vagy egy levegővételben. Ez a rés azonban tudatosan tágítható.
Amikor valamit először érzékelünk – meglátjuk, meghalljuk, megérezzük illatát, anyagát, ízét – van egy rövidke pillanat, amikor csend van, amikor még nem gondolunk róla semmit, csak érzékeljük. Ezt a csendet keressük. Ha el tudjuk kapni ezt a pillanatot, tudatosítjuk és rendszeresen gyakoroljuk, akkor egy idő után ezek a pillanatok egyre hosszabbak lesznek.
Végül ráeszmélünk erre határtalan térre.
A csend a legpuhább takaró amit lelkünk magára húzhat. Ami alatt melegséget, biztonságot talál és megnyílik. Itt leszünk képesek legtisztább, legmélyebb belső hangunkat meghallani, ami segít rátalálni valódi önmagunkra.
Ez a csend nagyon hiányzik életünkből, fontos megkeresni és hellyel kínálni.
Ha a mélységekben nem merülünk alá rendszeresen, ha nem engedjük meg a könnyeket, a nem tudást, a gyengédséget, akkor ezek egyszer elborítanak minket és a felszínre törnek valamilyen krízis formájában, mert a lélek elkezdi keresni az utat kifelé.
Ha sikerül elérni a csendet néhány pillanatra és közel kerülni lelkünkhöz, akkor már tisztán láthatjuk bárki más, akár egy idegen lelkét is amikor a szemébe nézünk. Láthatjuk, hogy ő sincs mindig jól, nincs mindig a helyén – de mögötte az ő lelke is csendes és tiszta – nincsenek bűnei és nincsenek sérülései. Ekkor már nem tudunk hátat fordítani, nem tudunk vitában és harcban gondolkodni, csak megértésben, megoldásban és békében.
Kép: https://hu.pinterest.com/pin/469007748710292647/
