Visszatérő, már-már unalmas motívumnak tűnhet mindig és mindig a gyermekkort, apát, anyát és a családot emlegetni az önismeret kapcsán. Azonban személyiségünk, működésünk alapjait ott szívjuk magunkba. Ha gyerekkorunk eseményei, viszonyai érzelmileg jól megközelíthetőek, felidézhetőek, átélhetőek és kimondhatóak, akkor nagyobb biztonsággal közlekedhetünk életünkben.
Szülővé válva pedig érettebben viselkedünk majd gyermekeinkkel.
Az utóbbi évtizedekben túl hangsúlyossá vált a kortárs-orientáció, szülők egész pici csemetéjüknek hasonló korú „társaságot” keresnek, holott nekik felnőttekre; minél több példaértékű felnőttre lenne szükségük. Különösen fontos, hogy mi szülők érettebbekké váljunk, hogy gyermekeink figyelmét visszafordíthassuk magunkra.
Carl Jung szerint talán nem is az van a legnagyobb hatással a gyermekre, ami a szülő-gyermek kapcsolatban történik, hanem az hagyja a legmélyebb nyomot a gyermek személyiségén, ami ebből a kapcsolatból hiányzik. Megdöbbentő belegondolni, ha a kortársak kerülnek a felnőttek helyébe és ők lesznek a gyerek számára a legfontosabbak, mert akkor az lesz a legnagyobb hatással rájuk, ami ezekből a kapcsolatokból hiányzik.
Márpedig a gyerekkapcsolatokból teljes mértékben hiányzik a feltétel nélküli elfogadás és szeretet; a vágy a gyermekről való gondoskodásra; a képesség, hogy túllépjünk önmagunkon egy másik emberi lény miatt; továbbá az elszántság és az akarat, hogy áldozatokat hozzunk a gyermek növekedése, fejlődése érdekében.
Az elmúlt években többször találkoztam alábbi gondolatokkal Robert Fishertől :
„Ha a gyereket folyton bírálják, a lenézést tanulja. Ha a gyerek állandó gyűlöletben él, a háborút tanulja. Ha a gyereket mindig gúnyolják, a félénkséget tanulja. Ha a gyereket tolerancia veszi körül, a türelmet tanulja. Ha a gyereket folyvást biztatják, a bizalmat tanulja. Ha a gyereket biztonság veszi körül, a hitet tanulja. Ha a gyerek teljesítményét elismerik, a megbecsülést tanulja. Ha a gyerek jórészt helyesléssel találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Ha a gyereket elfogadják és barátságos légkörben él, megtanulja szeretni a világot. A gyerekek azt élik amit tanulnak.”
A gyerekeknek tehát olyan felnőttekre van szükségük, akik nem bírálnak, nem ítélkeznek, nem kritizálnak, és nem gyűlölködnek. Akik békében tudnak élni magukkal és környezetükkel. Ezekhez a készségekhez, jó út lehet a saját gyerekkorunk tapasztalataiból szerzett önismeret. Korábbi hiányainkat feltöltve már jobban meg tudjuk adni mindezeket gyermekeinknek.
Ha nem vagyunk jóban magunkkal és világunkkal, gyerekeink sem számíthatnak toleranciánkra, szeretetünkre. Így könnyen átvehetik szerepeinket a kortársak, aminek következményei igen súlyossá válhatnak.
Érdemes tehát ragaszkodni gyermekkorunk megismeréséhez, feldolgozásához és elfogadásához. Önmagunkkal is közelebbi viszonyba kerülünk, majd gyermekeinkhez is jobban tudunk ragaszkodni, aminek óriási jelentősége van a családok egységében.
Nekünk szülőknek különösen fontos feladat a természetes, minket megillető helyet elfoglalni, mert gyerekeink valójában hozzánk akarnak tartozni, és a mi érzelmi biztonságunkból táplálkozni.
******
„Az esős délutánok négy és hét között, a gyilkos csúcsforgalom, a kiabálások, a veszekedések, a csúnyára sikeredett osztálykép, az esőben ázó játszótér, a szeszélyek, a dührohamok, az irigykedés, a mindenütt szanaszét heverő játékok, a rémes vendégek, a pelenkák, az elhanyagolt háziállatok, az Ödipusz-komplexus, az elcsöppenő orrocskák, a csúnya szavak, a csacsiságok, az elfenekelések, a védőoltások. a láz, a csúfolódás, az elutasítás, az éjszakai felébredések, az üvöltés, a soha véget nem érő próbálkozás, hogy végre lefektessük őket, s a zongoraleckék …
De te csak tarts ki!
Mert először is ott vannak:
a gyerekek ösztönös szavai, a nyak hajlatai, a csikizés, a titkok, a szerelmi vallomások, a felfedezések, a rajzok, a kis barátok és barátnők, a vágy, hogy jól csináljuk, a fordítva felvett ruhák, a felhorzsolt térdek, az első érem, a vágy, hogy nőjenek, a beleborzongások, az év végi szereplések, az elalvás a karunkban, a bőrük illata, a ragadós puszik, az anyák napi ajándékok, a felnőttcipőkben totyogó kis lábak, a lábast kikotró ujjacskák, a nagy kérdések, a kisegér, az iskolai vers, futni és hagyni, hogy elkapjon, a színes képeslapok, a játszótér szép időben, a hercegkisasszony-jelmez, a hároméves szuperhősök, a kuckók, s a zongoraleckék …
És aztán megint csak ők, ők és ők”
-Aimée Langrée –
Inspiráció: Dr. Gordon Neufeld
Kép: Pinterest
