Árnyékaink, amiket mélyen elnyomunk magunkban, lehetnek kellemes és nagyon értékes dolgok.
Gyakran azonban szomorúak, frusztrálóak és fájdalmasak, melyekkel nehéz szembesülni.
Olyanok, amiket főként gyerekkorunkban szenvedtünk el, nem akarunk többé tudni róluk – ezért árnyék részünkben tartjuk őket.
Fontos emlékeztetni magunkat erre időről időre, mert ez a rész önismeretünk kincsesbányája.
Ez a bizonyos 95% , tudatunk árnyék része, aminek nyomait viselkedésünkben figyelhetjük meg.
Ezekkel a tudattalan tartalmainkkal jövünk-megyünk, ezekből reagálunk helyzeteinkre ösztönszerűen.
Emberi kapcsolatainkban; családokban, párkapcsolatokban, közösségekben jól látható önismeretünk fejlettségi foka.
Társas intelligenciánk nem elég kidolgozott és tudatos, többnyire az ösztönök tartományában mozog.
Tudatosság hiányában ártó tartalmaink is árnyékban maradnak, így akaratunk ellenére is megbánthatjuk egymást.
A fentiek alapján nagyrészt önmagunkra sem látunk rá, még saját működésünkről is alig tudunk valamit.
Arról meg végképp nem, hogy mi lehet a másik ember elméjében, életében, mindennapjaiban. Milyen élmények és tapasztalatok állnak rendelkezésére, milyen értékek mentén gondolkodik és cselekszik.
Mégis az látszik kisebb-nagyobb rendszereinkben, hogy azzal töltjük a legtöbb időt, hogy a másikat, a többieket fejtjük meg és tudni véljük motivációikat.
A kiindulópont azonban az, hogy nem tudunk semmit. Igazán fel sem tudjuk fogni jelenlétünket a világegyetemben, nem tudjuk befogadni, átélni az egész mindenséget – ezért el kell, hogy fogadjuk, hogy mindig az és annyi van, amit épp tapasztalunk. Minden más találgatás, ami saját szűrőinken át érkezik gondolatainkba. Szubjektív. Rólunk szól.
Mivel ezeket a belső, sajátos tartalmakat legtöbben nem gyógyítjuk, mérgező rendszereket tartunk fenn.
A társas és közösségi konfliktusok nagyrészt az egymással való elfoglaltságunkból erednek.
Ez az elfoglaltság bizonyos szempontból nagyon is érthető. Mert az, hogy saját valóságunk csak a miénk, teljesen egyedi, egyedül vagyunk vele, az olyan ijesztő lehet, hogy igyekszünk másokkal a hasonlóságokat keresni, hogy ne legyünk olyan egyedül.
Világunk polaritásából adódóan azonban, ahol hasonlóságok vannak, ott különbözőségeknek is lenniük kell. De ha túlzottan bele vagyunk ragadva saját valóságunkba, akkor ezeket nehezen tudjuk elfogadni.
Ha mégis, akkor fontos, hogy mit kezdünk ezekkel a különbözőségekkel.
Igyekszünk megérteni és saját önismeretünkre fordítani, csiszolódni általuk, azaz belső energiaforrássá alakítani. Vagy eszközként használjuk, saját haszon és jogosultságok szerzésére, amikkel kívül „kereskedünk”, azaz külső energia nyerésére használjuk.
Ha például a párom vagy a barátnőm folyton hazudik nekem és én körbe panaszkodom erről a környezetemet, akkor valószínűleg mindenkiből együttérzést fogok kiváltani, amitől én többnek érzem majd magam. De mivel ezeket a panaszkodásommal csikarom ki, az ebből származó energia ideig-óráig fog csak tartani, ezért újabb és újabb okokat keresek a panaszkodásra.
Ugyanakkor – maradva a hazugságnál – ha ezzel befelé indulok el és megnézem, hogy én hol és mivel kapcsolatban csapok be másokat, vagy csapom be magam? Mi az amit nem látok jól, vagy nem akarok látni magammal, társammal vagy barátnőmmel való kapcsolatomban?
Valahol nem vagyok realitásban azzal, amit hoznak nekem, ebben a példában a hazugsággal. Ha ezt hajlandó vagyok tisztázni elsősorban magammal, úgy belső értékekhez, energiaforrásokhoz jutok és nem másoktól várom szükségleteim feltöltését.
Hogy minél inkább belső forrásokká válhassanak különbözőségeink, ahhoz önismereti munka és tudatos viselkedés szükséges.
Társadalmainkban az önismeret nem igazán elterjedt, ezért nehéz úgy élni, kapcsolódni, cselekedni, hogy az ne legyen senkinek a kárára.
Nagyobb csoportjainkban is hasonló a dinamika. Visszük árnyékainkat, azaz hiányokkal, sérülésekkel elszennyezett személyiség részünket és azok mentén kapcsolódunk.
Éppen ezek által fejlődhetünk, csiszolódhatunk a közösségekben.
Gyakoribb jelenség azonban, hogy gyorsabbnak és egyszerűbbnek gondoljuk ezeket a hiányokat kisebb-nagyobb mértékben a közösséggel feltölteni, attól függően, kinek milyen mértékű elfojtásai, hiányai vannak. Ezen vágyaink hajszolása közepette elkerüli figyelmünket, hogy másoknak esetleg ezzel ártunk.
Itt már a közösség kifosztásáról beszélhetünk, mert amikor ez a gyors megoldásokat hozó tevékenység elhatalmasodik egy zárt rendszerben, az túlzottan kibillen az egyensúlyából.
Akkor történik valami, vagy jön valaki, aki a közeg egy viszonylag egészségesebb tagja és rálát arra ami addig háttérben volt. Fekete bárányként egészen egyszerűen katalizálja a közösség túlcsordult, destruktív tartalmait, folyamatait. Rávilágít a rendszer deficitjeire. Tettessé válik a csoportban.
Így néznek ki végtelenített játszmáink ahol a tettes és áldozat cserélgetik szerepeiket, mígnem érkezik egy megmentő, aki tovább bonyolítja a játékot.
A megmentő az áldozattal vagy a vélt áldozattal tud együtt érezni, mert energiát a megmentés által érzett nagyszerűségből nyer. Abból, hogy ezáltal fontosnak érzi magát.
A tettessel mindaddig nem empatikus, amíg magában nem látja meg, nem érti, nem gyógyítja hasonló hibáit, tetteit. Addig a tettest megítéli, elítéli. Ha mutat is iránta némi elfogadást, az felszínes, látszat és hamis lesz.
Ez egy csapda … illúzió és homály — amíg magunkat ebben a homályban tartjuk addig környezetünk is ezt a tükröt mutatja. Ezért nagyon hasznos, ha minden egyes interakciónk után, ami így vagy úgy megmozgat minket, reflektálunk magunkra. Ettől majd egyre érettebben veszünk részt kapcsolatainkban és szépen lassan megfelelően, hitelesen reagálunk egymásra is.
Ezekből a játszmákból legtöbbször a tettes szerepén át vezethet kifelé az út. Megharcolunk magunkkal, sérülésünkből adódó motivációnkat megismerjük és elfogadjuk, elviseljük hogy tettesnek látszunk mások szemében és kitartunk magunk mellett, bízva abban, hogy ezek hatására mások hozzáállása is változik majd. Így tudunk egyre egészségesebben viszonyulni egymáshoz, ettől válik érettebbé társas intelligenciánk.
Amíg tehát nem tudunk kapcsolódni magasabb tartományokhoz, ahol megértjük, hogy az élet egy ajándék, éljünk és ne visszaéljünk vele, addig könnyen elveszhetünk a ködben.
Ha van bátorságunk felismerni saját tettes mivoltunkat, saját tettes részünket is, őszinték vagyunk, kinyitjuk a szívünket, el tudjuk fogadni, meg tudunk érte bocsátani és ezzel együtt is szeretni magunkat, akkor tudjuk igazából elfogadni a másik tettességét is és akkor válik az empátia igazán éretté.
Bármely helyzetünkből csupán egy dolog hiányozhat: a szeretetünk.
