Most, hogy egyre inkább merjük megnevezni, kimondani, vállalni az érzelmi, verbális bántalmazást, elkezdett foglalkoztatni néhány dolog ezzel kapcsolatban.
Miért bántódik meg ugyanazon a dolgon az egyik és miért nem a másik?
Vajon mi lehet a bántás másik oldalán, hogyan kapcsolódnak ők ketten: bántó és bántott?
Miért lesz valakiből bántalmazó és a másik miért áldozat?
Többször észrevettem a kétségbeesést bántalmazók szemében ami ellentmondásos, és ez kíváncsivá tett.
Látszott rajtuk, hogy valami fáj, valami nem jó nekik, valami nagyon régóta hiányzik; talán magukon keresztül erre szeretnék irányítani környezetük figyelmét.
Innen jöhet a kétségbeesés.
A környezet viszont legtöbbször nem elég érzékeny, hogy ezt észrevegye.
Ma már sokan tudjuk, hallottuk, olvastuk, hogy nehézségeink kezdeti okait mindig gyermekkorban találhatjuk meg.
Arra következtettem, hogy aki bánt talán ugyanarra a figyelemre áhítozik, mint a kisgyerek, aki „rosszalkodással” kíván figyelemhez, szeretethez jutni.
Gyorsan átcsatolva a másik végpontra, az áldozati oldalra, ott is ugyanez lehet a motiváció.
Ő is figyelmet szeretne; szintén önmagán keresztül próbál érvényt szerezni hiányainak; vegyék észre, hogy ő milyen jó, milyen segítőkész és milyen ártatlan; törődjenek vele is, értékeljék és szeressék végre a szülei.
Mivel lépten-nyomon a nárcizmust halljuk bántalmazók esetében, mint főbűnöst, fontos kiegészíteni a másik felével: az is narcisztikum, ha megteszünk mindent és még annál is többet valakiért, valamiért, a családért, egy eszméért, mert elbírjuk még ezt is, meg azt is, nem gond, nem várunk senkire, csináljuk, nem kell segítség mert mi magunk vagyunk a fáradhatatlanság.
Ettől lehet, hogy úgy érezzük milyen jó másokról gondoskodni, másokra figyelni és mi tényleg másokért vagyunk és másokért cselekszünk. Ám ezzel valójában, mélységében csak a helyünket biztosítjuk a nagyszerűség világában, azzal, hogy szükség van ránk.
Ez a szeretet-program valahogy így szólhatott gyerekkorunkban: csak akkor vagyunk szerethetők, tehát mi is csak akkor szerethetjük magunkat, ha kiszolgálunk másokat, behódolunk akaratuknak, nem mondunk nemet, meghúzódunk, hallgatunk és csináljuk a dolgunkat…. és csináljuk, mert nekünk ez a „szeretet” — de így tulajdonképpen ugyanolyan önzőek vagyunk, mint akikkel ilyenkor törvényszerűen összeterel minket az élet és rendszerint nem értjük, hogy miért.
Tehát, hogy is vagyunk mi egymással …
Úgy is kérdezhetnénk: Tudjuk-e, mit jelent a valódi szeretet és azzal hogy is vagyunk …
Mert azt hiszem ezt az utat keressük mindannyian.
„A lélekből élt életet három dolog különbözteti meg
az ego irányította élettől;
az, hogy képesek vagyunk új módokon érzékelni és tanulni,
hogy kitartóan végigmegyünk a göröngyös úton,
s hogy időt nem kímélve türelmesen megtanuljuk
a mély szeretetet”
( Clarissa Pinkola Estés )
