Sok időt és lehetőséget kaptam az élettől, érzelmileg bántalmazó viszonyokat és azok dinamikáját megfigyelni. Bizonyos szempontból más összefüggések alakultak bennem, nem egészen arra jutottam, amit a legtöbb helyen hallok, olvasok a témában.
Ezek a tapasztalatok nagy ajándékok voltak ahhoz, hogy ma kiegyensúlyozott és főként elégedett életet élhetek.
Érzelmileg manipulatív viszonyokban a bántalmazó és bántalmazott, vagy tettes és áldozat kéz a kézben járnak, mondhatni szó szerint.
Amikor tehát azt mondjuk, bántalmazó kapcsolatban élünk, akkor ebben az is benne van: áldozatok vagyunk. Eleinte nagyon fáj kimondani, de mélyebb átgondolás után, talán reálisabban hangozna így: érzelmileg bántalmazó viszonyban élek saját magammal, önmagam áldozata vagyok, ezért természetes, ha mások által is áldozattá válok.
Amikor meglátjuk kapcsolatunk bántó jellegét, elkezdünk keresgélni a témában, szinte rögtön szembe találhatjuk magunkat a „nárcisztikus bántalmazó” kész megoldásával. Sokszor beletörődünk, sajnos nincs mit tenni, ilyen kapcsolatba sodródtunk. Elfogadjuk, mert mire felismerjük a helyzetet, már túl sok a vesztenivalónk.
Elkezdünk hozzá alkalmazkodni és megpróbáljuk belőle a legtöbbet kihozni.
Azt gondoljuk, vagyunk olyan nagyszerűek, hogy egyedül megmentsük a rendszert.
Nemcsak, hogy naivitás, de hosszú távon ebben senki sem fogja jól érezni magát.
Ha eszünkbe jut megkérdezni magunktól: tulajdonképpen kivel élünk bántalmazó kapcsolatban?
Az segít meglátni a másik viselkedésében, mit is hoz nekünk, hogyan vagyunk bánthatóak általa, mi okoz nekünk igazából fájdalmat.
Ebben elmélyülve őszinte válaszokra találva, meg tudunk érkezni a fenti gondolathoz, hogy valójában a bennünk élő szülővel, azon keresztül magunkkal élünk bántalmazó kapcsolatban.
A másik „csak ” ezt tükrözi nekünk.
Az tudja tükrözni tartalmainkat, aki szintén ugyanilyen bántalmazó kapcsolatban él a benne élő szülőn keresztül önmagával.
Ez a közös belső minta, kívül alkalmazkodásban és bántalmazásban is megnyilvánulhat.
Mindkettő azt szolgálja, hogy megvédjük önmagunkat attól, hogy ránk találjanak gyerekkori sérüléseink.
Kívül a környezetünkben tehát mindig azt látjuk, ami bennünk van.
Ez a tapasztalatom.
Jó ebben megtanulni kiigazodni akkor is, ha kell a szembenézéshez és a látottak kimondásához egy nagy adag bátorság is.
Ha sikerül felismerni mi van kint, talán mert jobban szembetűnik, akkor magunkon elgondolkodva, megtalálhatjuk ott is ugyanazt. Így már a mi kezünkbe kerül, hogy mit kezdünk vele.
Hányszor találkozunk hasonló helyzetben lévőkkel, hasonló problémával küzdőkkel, olyan folyamatokkal, amilyenek épp bennünk is zajlanak.
Mondogatjuk is, hogy ezt meg azt bevonzottuk magunknak.
Mindkét rész; tettes és áldozat is bennünk van, ezért járnak kéz a kézben kívül is.
Láttuk, hogy az alapminta ugyanaz, így bármikor átfordulhatnak egymásba egy-egy történés hatására.
Csipkerózsika meséjében nem volt elég teríték a királyi udvarban és a tizenharmadik bölcs javasasszonyt kizárták az ünnepségből. Ő nem eredendően gonosz. Ő is jókívánsággal érkezett volna.
Csak a kizárása következtében vált kiszámíthatatlanná és irányíthatatlanná.
Választhatta volna az áldozat szerepét is, de a bosszúnál maradt – azt adta, amit kapott. Tettessé vált. Ő is.
Ha áldozat, ha tettes, ugyanazt a tükröt mutatja: azzal szembesít, hogy itt a másik kárára történt valami.
Mindkét szerepben a hozzá tartozó érzés-csomag is ugyanaz: hogy ő ettől rossznak, hibásnak, mellőzöttnek érzi magát.
És akin igazán sok múlik;
az a király.
Szembenéz-e magával, vállalja-e döntéséért a felelősséget, amivel kikerülhet a tettes szerepéből.
Sajnos ő nem akarja megérteni a helyzetet, így az együttérzés fel sem merül benne.
„Gyors megoldásként” az átkot hozó rokkákat elégetteti és látszatra, de csak látszatra megszünteti a problémát. Hagyja a javasasszonyt bűnbakká válni.
Így 100 évre sorsok pecsételődtek meg.
Ha megnézzük szüleinket, nagyszüleinket mi is visszük már legalább ennyi ideje ezeket a szerepeket. Sőt.
Egy darabig ugyan elmenekülhetünk mindentől és mindenkitől, aki sebet ejthet rajtunk.
Még bűnösnek is kikiálthatjuk.
De, ha mi sem akarjuk megérteni a helyzeteinket, akkor csak árnyakat kergetünk és sötétben tapogatózunk tovább.
Játszhatunk tettest vagy áldozatot, mindkét szerep az emberi kapcsolatot, a rendszert tekintve játszma.
Egyikünk tettes, másikunk áldozat lesz mindig, amitől egy idő után eltűnik életünkből az öröm.
Felülemelkedni csak egymás megértésével, megbecsülésével, tiszteletével és kölcsönös együttérzéssel tudunk. A konfliktusainkra csak ebből a hozzáállásból tudnak jó megoldások születni.
Hogy ehhez fel tudjunk nőni, érdemes magunkkal kezdeni.
Saját gyermekkori fájdalmainkon keresztül megtalálni az önmagunkkal való együttérzés, megértés, megbecsülés képességét, hogy társainkhoz, környezetünkhöz is ugyanígy tudjunk majd viszonyulni.
