Mikor érezzük magunkat túl kicsinek és mikor túl nagynak?
Lélektan-jegyzet: önértékelés
F. Várkonyi Zsuzsa gondolataiból.
Önértékelésünk alapjait is főként szüleinktől kapjuk. Hogyan látnak és fogadnak el minket.
Kinézetünket, vérmérsékletünket, viselkedésünket.
A kora gyermekkori hatások – így a szülői iránymutatások, megjegyzések, sugalmazások is – nagyon mélyre mennek bennünk. Személyiségünkbe ágyazódva alakítják önképünket, meghatározzák a biztonság és szeretet megélésünket.
Kiindulópontjai mindannak, ahogyan látjuk majd magunkat; milyenek vagyunk és mennyit érünk, mit gondolunk képességeinkről, viselkedésünkről.
Egész közérzetünk, így önértékelésünk is erősen kultúra és korszakfüggő. Korábban archaikusabb társadalmak működtek, olyanok amik azért most is megtalálhatók főleg keleten, de ilyenek az ámisok is amerikában.
Ezen társadalmak eszményei között olyan dolgok voltak, mint az alázat, elköteleződés, lelkiismeret, önfeláldozás. Ezeknél szó sem volt egoról, szemben a mai, nagyon ego központú társadalmakkal.
Inkább arról szól és az a fontos, hogy ki-ki próbáljon meg áldozatot hozni a másikért — és cserébe megkapja, hogy az a közösség, aminek a normáit követi, teljes biztonságot nyújt neki.
Ez egy óriási könnyebbség – nagy terhet vesz le róluk az, hogy hisznek abban, hogy bizonyos kérdéseket nem nekik kell megválaszolniuk. Például, hogy mi az élet értelme, vagy, hogy ki mennyit ér.
Leveszi az ítélkezés terhét is, mely abból adódik, hogy állandóan hasonlítgatjuk magunkat egyikhez, másikhoz, miközben valamelyikkel azonosulunk, míg a másik fölött ítélkezünk és folyton azt nézzük, hogy ebben a versenyben lemaradunk-e. A kollektív tudatra épülő társadalmaknál ez a probléma szinte nincs is.
Manapság azt szoktuk mondani, hogy akkor tudjuk szeretni a másik embert, a külvilágot, ha önmagunkat szeretjük. Tehát ahhoz, hogy ne ítélkezzünk, legyen bennünk tolerancia, empátia – annak az az alapja, hogy az önértékelésünk rendben legyen.
Viszont ezt a gondolkodási irányt, hogy én, én, én … tudni akarom mennyit érek és milyen vagyok, ezt a felvilágosodás utáni eszmék és „kultúrák” hozták be, azelőtt nem volt ilyen.
Nem különálló egységként gondolt magára valaki, hanem teljesen természetes volt az, hogy mi együtt valamilyen célt szolgálunk, amiért néha áldozatot kell hoznunk.
Mivel a mi társadalmunk nagyon ego központú, ezért jelenik meg az, hogy először magammal kell legalább békében lennem, hogy bármi pozitívat ki tudjak vetíteni magamból a világra.
Mert amíg magammal bajom van, addig attól valószínűleg úgy fogok megszabadulni, hogy kivetítem a másik emberre, körülményekre – nem én tehetek róla, ők tehetnek róla, ez vagy az a dolog tehet róla.
Sokan nőttünk abba bele, hogy én és a másik valamiképpen ellenfél-szerű kapcsolatban vagyunk és egy állandó megmérettetés és verseny van közöttünk.
Vagyis, megtanuljuk az önértékelést és tisztában leszünk magunkkal, de igazából meg kellene változtatni az alapokat – mire eljutunk az önértékelésig, addigra már olyan alapokat kaptunk, amik az önértékelést eltúlozzák.
Gyerekekkel végzett mélypszichológiai teszt alapján, ahol azt vizsgálták, mennyire érzik kiegyensúlyozottnak magukat — azok voltak a legkiegyensúlyozottabbak, akik szüleikkel együtt valamiféle megtartó, közös értékeken alapuló közösséghez tartoztak. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy van egy olyan kollektív megélése az életnek — hogy egy mélyen átélt, kiegyensúlyozott, harmonikus személyiség alakul ki. Ők nem egyszerűen fegyelmezettek voltak, hanem a mélylélektani tesztek alapján is harmóniában, békében voltak önmagukkal és a világgal.
Ez egyben gyönyörű bizonyíték arról is, hogy milyen nagy szükségünk lenne több kollektív támaszra.
Mert bizonyos kórok amik megjelennek sokak személyiségében — azok a kollektív támasz híján jelennek meg. Ezért kell ellensúlyozni azt a rettentő magányt és félelmet attól, hogy nem vagyunk elég jók.
Sokkal könnyebb lenne az életünk mindannyiunknak, akik azt az utat be tudjuk járni, hogy tisztában vagyunk magunkkal, van egy egészséges egonk, ugyanakkor megértjük azt is, hogy az egész részei vagyunk. Könnyebben élnénk, ha nagyobb egyensúly lenne a kollektív eszmények és a magamtól elvárható attitűdök és viselkedések között.
