Éveket, évtizedeket, de akár egy egész életet is könnyen eltölthetünk ebben az állapotban.
Bár már érezzük, tudjuk és mozdulnánk is, de még be vagyunk ragadva a kétségbe.
Mi lesz, ha gyerekkori biztonságérzetre emlékeztető történetünket szétrobbantjuk?
Félünk.
Aztán egyszer csak az arcunkba csapódik.
Kibukik valami … óhatatlanul.
És akkor nagyon nehéz.
Hogyan fért bele ez vagy az a szó, vagy tett, vagy éppen az az érzés ebbe az egészbe? Miért így bukott ki? Miért nem beszéltünk korábban róla?
Végül rájövünk, hogy mindez valójában nekünk fért bele, mi fogadtuk el, sőt rólunk szól.
Egyszerűnek tűnik megrázni magunkat és rá-élni erre a nehézségre, krízisre. Menni az élet vidámparkjába élményeket hajszolni, amitől azt érezhetjük, ha elég sok a helyi érzéstelenítés, az majd rendbe hoz mindent. Nem is gondoljuk, hogy gyerekkori mintáinkban milyen zseniálisak vagyunk. Bármikor jön egy újabb élethelyzet, fogjuk és addig-addig rendezkedünk , míg újra megalkotjuk a művet.
Belső munka nélkül, folyton ilyen ismétlésekbe keveredünk.
4- 5 évesen, de még 10 évesen is természetes, hogy hiszünk a mágiában, a varázslatban. Sőt fejlődés lélektanilag ez nagyon fontos is, de ha nincs senki aki idővel segít megkülönböztetni azt a valóságtól akkor még 30-40 évesen is itt tartunk.
Benne ragadunk és hisszük. Hinni akarjuk, mert úgy szebb, jobb, kényelmesebb a lelkünknek.
Így szocializálódtam én is. Nem kaptam hiteles képet a világról.
Ilyenkor a világgal, a környezetünkkel szembesülve elveszünk, amíg mi magunk nem realizáljuk azt.
Addig pedig valahogy úgy élünk, mint a delfinek: feljövünk a felszínre levegőért, mert az életben maradáshoz arra is szükség van, de a gondoskodásért, biztonságért visszajárunk a mélybe.
Így jövünk-megyünk a világ és anyánk közt lebegve, nem találva saját magunkat és őrlődünk.
Tarthatatlan állapot egy gyereknek. Ezért a lélek dönt. A túlélésért idealizálja az anyát.
„Néha a lélek minden erejét ügyességgé,
ragyogássá változtatjuk, csak hogy oly lényekre
hassunk, akikről érezzük, (…) hogy nem érjük el
őket sohasem.” -Marcel Proust
Muszáj tartani az idealizációt, mert az jelenti biztonságunkat.
Sajnos ennek mellékhatásaként mérgező, hatalmi dinamika veheti kezdetét szülő és gyermeke között.
Később pedig erre a mintára érkeznek életünk szereplői. Egy főnök, egy szomszéd, egy társ, akikkel tovább élhetjük. Sok, önmagammal és belső munkával töltött idő után megértettem egy részt a másik emberből, aki fájdalmat okozott. Rajta keresztül a szüleimet is kezdtem meglátni.
Fájdalomból, szomorúságból, dühből végül megértés alakult ki feléjük. Át tudtam érezni az ő fájdalmaikat, szomorúságaikat is. Aztán lassan az is látszott, miért volt szükségem arra, amit tőlük kaptam, majd az is, hogyan segítette mindez az életemet.
Mi az, amit ezzel a tapasztalással magaménak tudok. Ami alakít és emel engem.
Ezektől a megértésektől a fájdalom még nem múlik el. Egyre ritkábban, de jön.
Ilyenkor szívünk érzelem-munkát kíván tőlünk. Azt kéri, valóban éljük át gyerekkorunk elnyomott érzéseit, hogy megláthassuk; negatív érzelmeink milyen pontos útmutatók.
A velük való találkozás és szembenézés hozza el feloldhatóságukat és hosszú távon a változást életünkben.
Érzelemszabályozásra vannak technikák, amik gyakorlásával egy idő után csitulnak a szélsőséges érzelmi kilengéseink és egyre inkább meg tudunk maradni a közepünknél.
Korábban nem ismertem ilyen technikákat, csak kibírtam, vagy kiöntöttem valakire érzelmeimet.
Most azonban, e krízis után kaptam segítséget. Készen álltam a változásra.
Egy előadást hozott az élet, amiből meghallottam több, számomra fontos mondatot. Az egyik így szólt: „Haladj lassan, lépésről, lépésre. És mindig csak a következő lépésre koncentrálj — épp ott és abban amit teszel.”
Érzelmeimen, életemen való agyalás helyett, eleinte erőltetve ugyan, de megpróbáltam takarítás közben a takarításra, fűnyírás közben a fűnyírásra, biciklizés közben a biciklizésre és a tájra koncentrálni.
Kevés volt. Még kellett mellé napi többszöri zuhany, hogy átmossam újra meg újra a lelkem is.
Aztán egy hirtelen jött ötletből elhatároztam, hogy nem használom a mosogatógépet és kézzel fogok mosogatni. Csak arra koncentráltam közben, hogy minél alaposabban, precízebben, szebben mosogassak el minden egyes tányért, poharat, evőeszközt. Mindent.
Ez hozta a fordulópontot. Jött az érzés, jöttek a könnyek, és a koncentrált mosogatástól, valahogy az érzésre is koncentrált lettem.
Megfogtam, felismertem, megneveztem, elfogadtam, megengedtem. Ettől már nem bennem pusztított névtelenül, hanem mellém került változó intenzitásaival együtt. Már nem bennem élt és mozgatott amíg kedvére lecsengett, hanem mellettem volt. Megnevezve és megfigyelve, amint fokozatosan ment ki az ereje. Sikerélmény volt. Nehéz folyamat, talán sosem lesz könnyű, de hihetetlenül felszabadító.
Amikor élünk az illúzióinkban és „találunk valakit” aki erre vevő. Elkezdjük idealizálni, mint az anyánkat, gyermekkori biztonságot remélve. Akkor már zuhanunk. Már működik a minta.
Mit kér tőlünk rejtetten vagy akár nyíltan az anyánk, majd erre a mintára idealizált személy?
Viselkedjünk gyámoltalanul, a szégyenérzetünket ő biztosítja azzal, hogy tévedéseinkre, hibáinkra időről, időre emlékeztet. Érezzük úgy, hogy nekünk kell megoldanunk mások problémáját. Fojtsuk el valódi érzéseinket, gondolatainkat, reakcióinkat. Legyünk nagyon megértőek, különösen az ő irányában, akkor is ha valami fájdalmasat tesz velünk, mert azt okkal teszi, csak mi még nem értjük, mert nem tartunk még ott. De majd, ha ezt meg azt, még megértjük, még megtesszük, elfogadjuk, megfejlődjük, akkor majd látni fogjuk milyen jót tett velünk. Aztán vizionál egy tökéletes célt nekünk, amiben majd milyen jó lesz benne élni.
Kinek mi: álom munkahely, kapcsolat, vagy éppen család.
És mi örömmel köteleződünk el ehhez az illúzióhoz.
Így tolerálni egy főnököt, egy társat, mint gyerekként az anyánkat nagyon kimerítő.
Ahelyett, hogy ezt realizálnánk, megmagyarázzuk, hogy ők még miért nem állnak mellettünk, miért nem köteleződnek el, miért nem jön az előléptetés.
Ez pontosan összecseng azzal az egy dologgal amit viszont ők nem kérnek tőlünk: hogy önmagunkkal legyünk empatikusak.
Értsük meg, egyáltalán vegyük észre saját igényeinket, saját érzéseinket és azokra is figyeljünk mindenekelőtt.
Ne azért kutassunk gyerekkorunkban, hogy hibást találjunk életünkre, hanem lássuk honnan jövünk. Ennek a folyamatnak a legfontosabb része a megbocsátás.
Megbocsátani őszintén magunknak és szüleinknek is.
A valódi megbocsátáshoz viszont az érzelmi munkát el kell végeznünk, le kell érnünk a fájdalomig, hogy átalakulhassunk. Ami során megismerjük, feldolgozzuk, elfogadjuk és önismeretté alakítjuk szenvedéseinket. Valódi megbocsátás csak ennek eredményeként jöhet majd.
Magunkért pedig megtehetjük, hogy elgyászoljuk illúziónkat, mert sokáig otthonunk volt.
Kialakíthatjuk saját értékrendünket és megtanulhatjuk, hogy nem kell elfogadni, ami ebbe nem fér bele, csak mert gyerekkorunk túlélésének kulcsa volt.
Majd dönthetünk úgy, hogy ezentúl olyanokkal töltjük időnket, akiknek nem kell eleget tenni, megfelelni, hanem éppen elég jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk.
