A tej, mint a szeretet első megnyilvánulásának fontos jelképe, magában foglalja az új élet igenlését, a törődést, a gondoskodást.
A tej, mint az anyai intimitás lényege – maga az élet, a bőség.
Az anyatejben benne van minden ami a babának szükséges.
Igyekszünk mindent megadni gyerekeinknek amit tudunk, olyan végtelenül szeretjük őket.
Tesszük amit ösztönösen jónak érzünk, tesszük amit mások tanácsolnak, és tesszük amit olvasunk, mert úgy vágyunk rá,hogy jól csináljuk.
Bármit is teszünk és bármilyen jól, a nehezebb napok sorra hozzák a kételyeket; az ölelések, a csikizések, a puszik mögött valóban érzik a gyerekek mennyire szeretjük őket?
Szeretetünk vajon elér hozzájuk?
Egyáltalán; hogy vannak ők a szeretettel, hogyan alakul ki bennük rajtunk keresztül?
A korai évek az újdonságokról a folyamatos átalakulásokról szólnak, mind fizikai, mind lelki, érzelmi, értelmi vonatkozásban.
Másfél-két éves korig a kicsik még össze vannak olvadva környezetük érzelmi világával, leginkább édesanyjukéval.
Csak ezt követően kezdenek tudni lassan elkülönülni környezetüktől és válnak önálló érzelmi lénnyé.
Aztán óvodás korban jelennek meg a fogalmak és szimbólumok, ahol a szeretet értelmezése egyáltalán lehetséges.
És csak később, iskolás korban alakul ki a beleérzés képessége, de még csak azokkal, akiket szeretnek.
A legtöbb gyerek számára tehát nyolc-tíz éves korig a szeretet kizárólag azt jelenti, hogy őt szeretik – azért, mert van.
Eddig a korig vidáman és hálásan elfogadják a feléjük áradó szeretetet.
A fejlődésben csak ezután jön egy új érzés; hogy tettével, tevékenységével szeretetet tud létrehozni – ebben az időszakban jut először eszébe,hogy készítsen, adjon vagy produkáljon valamit szüleinek – egy rajzot, egy verset, egy akármit.
Ekkor alakul át először a gyerekben a szeretet fogalma abból, hogy szeretik, azzá, hogy szeretetet teremt.
Még évekbe telik, mire ez a szeretni tudás megérlelődik benne.
Az első jó néhány évben tehát arra van szükségük, hogy őket szeressék, amiből majd ők is szeretni tudnak.
Társadalmunk azonban egészen mást kíván a családoktól – a gyerekkor túlzsúfolt lett.
Mi szülők egyensúlyozunk, zsonglőrködünk, hogy mindennek megfeleljünk, mindeközben lassan-lassan megfeledkezünk gyerekeink gyerekességéről.
Nehezen fogadjuk el, hogy egy normális gyereken a tiszta ing nem maradhat sokáig tiszta, hogy a pocsolya arra való, hogy beleugráljon: két lábbal, hogy a gyerek normális mozgása nem a sétálás, hanem a rohanás, hogy a fa mászásra való, a tükör pedig grimaszolásra.
Elfelejtjük azt is, hogy szükségük van ránk. Nem a szabályainkra, hanem ránk.
Ha a gyermeki jellegzetességeket jobban elfogadjuk, teret adunk nekik, az bizalomhoz vezet.
A bizalmi légkör pedig annak a feltételét teremti, hogy gondolatait, érzelmeit kifejezhesse, majd ez a képesség egyre növekedjen benne.
Máté Gábor szerint:
„Nincs fontosabb kérdés a világon annál, hogy milyen
körülmények között fejlődnek a gyerekek”
A megfelelő körülmények biztosítása, azonban egyre nehezebb. Eleve ezek mibenléte, tisztánlátása is akadályokba ütközik, nehezen behatárolható.
Különösen ha azt is figyelembe vesszük, hogy nekünk magunknak sem voltak éppen ideálisak gyermekkori körülményeink.
A legtöbben érzelmileg éretlen szülők és családok között nőttünk fel. Már hiányainktól is nehezen látjuk, mi lenne legmegfelelőbb gyermekeinknek.
Sérülések, sebek, fájdalmak, traumák pedig még a legideálisabb családokban is elkerülhetetlenek. Lehet az egy költözés, egy baleset, betegség vagy haláleset.
Így alapsérüléseink nagy részét korai éveinkben, éppen a családban szerezzük, ahol fizikai, érzelmi kiszolgáltatottságban élünk.
Amit átéltünk az bennünk él. Emléküket őrzi testünk és tudatunk. Ha körbenézünk magunk körül, ezek a minták megjelennek; ahogy kapcsolatainkban működünk, ahogy másokat észlelünk, érzékelünk.
Gyermeki hozzáállás ezt figyelmen kívül hagyni. Nem tudunk érett döntéseket hozni szülőként, amíg mi magunk sem nőttünk fel.
Felnőni pedig akkor tudunk, ha rájövünk, hogy a megtörtént fájdalom még nem hoz fejlődést.
Fejlődni attól tudunk, ha ezekről tudomást veszünk, szembenézünk velük és a valódi feldolgozást választjuk.
Ez egy tanulási folyamat, ami csak a személyiségen keresztül történhet, és nem attól függetlenül és elválasztva.
Amíg ezekkel nem akarunk foglalkozni, addig sérült mintázataink tovább működnek bennünk.
Ott vannak érzéseinkben, gondolatainkban, viselkedésünkben és egyre gyakrabban, egyre erősebben ismétlődnek életünkben.
A nehézségek, traumák életünk természetes részei. Ne féljünk megnyitni magunkat nekik. Fejlődésünket szolgálják.
Átdolgozásukkal egyre tudatosabban vállalunk felelősséget érzelmeinkért, gondolatainkért, cselekedeteinkért.
Az érett ember el tud jutni oda, hogy többé nem a benne élő szülőktől várja az útbaigazítást, hanem ő maga válik saját szüleivé.
Kialakít magában egy anyai lelkiismeretet, aki minden körülmények között szereti és elfogadja, és egy apait, aki egészséges korlátokkal, határokkal segít a szabályok betartásában.
Máté Gábor gondolatára visszatérve;
ha mi érettebbé válunk traumáink feldolgozásától, úgy sokkal nagyobb biztonsággal tudunk döntéseket hozni, ami segít megfelelő körülményeket teremteni gyermekeinknek.
„a fájdalmunk bejárat a boldogságunkhoz”
– rupi kaur –
A tej tehát a szeretet szimbóluma.
A méz az élet szeretetét, az életben levés örömét, a boldogságot jelképezi.
Az anya életszeretete és szorongása is mélyen kihat a gyermek személyiségére.
Nem nehéz megkülönböztetni egymástól azokat a gyerekeket és felnőtteket akik csak „tejet” kaptak, azoktól akik „tejet és mézet” is kaptak.
A legtöbb anya képes rá, hogy „tejet” adjon, de a feldolgozatlan sérülések miatt, csak kevesen tudnak „mézet” is adni.
Hogy mézet is adhassunk, ahhoz nem csak „jó anyának”, hanem boldog embernek is kell lennünk – és ez már keveseknek sikerül.
